Nagy László 1962-ben Fonyódon kezdett el futballozni. Három évvel később került az Újpesti Dózsához, amelyet játékosként egészen 1983-ig erősített, így az újpesti klubtörténet legeredményesebb időszakának volt részese. 

 

"Azt gondolom, labdarúgóként mindent elértem, amit lehetett, kilencszer nyertem bajnoki címet és ötször Magyar Kupát, játszottam a Bajnokcsapatok Európa Kupájában, a Vásárvárosok Kupájában pedig másodikok lettünk" - tette hozzá a szakember, aki játékos- és edzői hitvallásával kapcsolatban is úgy fogalmazott: a célja az volt, hogy szórakoztassa az embereket és becsalogassa a nézőket a stadionokba.

 

Nagy László a válogatottban a mexikói olimpián mutatkozott be, amelyen az együttessel aranyérmet nyert, majd játszott az 1978-as argentínai világbajnokságon is. 

 

"A huszonöt válogatottságomat tíz év alatt gyűjtöttem össze, ennyi idő alatt ez elég kevés, ugyanakkor abban az időszakban sokkal több volt a tehetség, még az Újpestbe is nehéz volt bekerülni. A világbajnokságon is úgy tudtam szóhoz jutni, hogy nem sokkal a torna előtt Várady Béla megsérült" - emlékezett vissza.

 

Magyarországon egyedül az Újpestben futballozott az élvonalban. Elmondása szerint csak azt sajnálja kicsit, hogy pályafutása legvégén, 34 évesen adatott meg neki, hogy külföldön is kipróbálja magát. A svájci másodosztályban szereplő Locarno együttesében játszott egy évet.

 

Edzőként számos csapat kispadján megfordult, a lila-fehéreket 1996 és 1997 között irányította, utóbbi évben már a negyedik fordulóban menesztették posztjáról, majd a gárda a szezon végén bajnoki címet ünnepelt. "Sajnos, ha valahol a tűz közelébe kerültem, azonnal kirúgtak" - fogalmazott.

"Egész életemben a futball és a család volt számomra a két legfontosabb dolog" - tette hozzá a lila-fehér drukkerek egyik nagy kedvence, aki legutóbb a Salgótarjánnál volt szakmai igazgató.

(MTI)